Azt vártam, hogy amint befejezem, ordítani kezdenek velem, mert eddig úgy mondtam a magamét, hogy lelőni sem lehetett volna, szóval vártam a reakciókat, de semmi. Csendben ültek és néztek rám, teljes nyugodtsággal, miközben én fel tudtam volna robbanni.

     - Hát, ha neked ez ennyire fontos – törte meg a csendet anya – úgy gondolom elég idős vagy már, és annyit tanultál az utóbbi időben, hogy megérdemled

     Kikerekedtek a szemeim. Mi? Álmodom, vagy anya tényleg ilyen könnyen áldását adta a kiruccanásomra?

- Apa? – vontam kérdőre őt is – te mit gondolsz?

     - Én büszke vagyok rád!

Mi van? Én ezt most egyáltalán nem értem. Büszke rám? Mire fel? Szörnyen idióta fejet vághattam ezekben a percekben.

     - Én örülök, hogy lány létedre rajongsz a technikai sportokért, és tudom hogy ez sokat jelent neked. Szóval, ha már az édesanyád ilyen könnyen beleegyezett, én csak annyit mondanék, hogy jó utat majd és jó szórakozást! – mondta apa mosolyogva

Én meg szólni se tudtam, annyira örültem, és a nyakukba ugrottam.

     - Attól féltem nem fogtok elengedni, de most annyira boldog vagyok!!! – köszöntem meg a beleegyezésüket, és már a könnyem is kicsordult az örömtől

El sem hiszem! Semmi akadálya, hogy mehessek. Ez fantasztikus! – nem bírtam magammal, annyira örültem. Fel is hívtam gyorsan Lizt…

     - Hello Mira! Na? Hogy ment? Ugye nincsen baj?!? Minden oké? – kérdezgetett azonnal, én megszólalni se tudtam, annyira mondta. J

     - Hát… - mondtam neki komoly hanggal (nem tudom hogy sikerült J ) – az van, hogy…

     - Mondd már! Ne csigázz! Kiakadtak? Nem engedtek el, mi? – kérdezte szomorúbb hanggal

     - Szóval az van… (némi hatásszünet J), hogy… MEHETEK! – üvöltöttem bele a telefonba, csoda, ha nem süketült meg szegény. J De hát ez van.

     - Mi?!? Ezt nem mondod komolyan?! Elengedtek? Nem kiabáltak? Nem veszekedtetek?

     - Nem! Sőt! Teljesen megértettek, és azt mondták, megérdemlem, szóval áldásukat adták a dologra. Én is nagyon meglepődtem. Nem erre számítottam. De most nagyon boldog vagyok.

     - Hát… Ez szuper! Akkor minden oké. Ez tök jó! – akkor majd még vásárolunk addig, mindent beszélünk és nagggyon jó lesz!

     - Meghiszem azt! Meghódítjuk a Ringet! – mondtam, ekkor már kacagva

     - Úgy legyen! – válaszolta Liz

     - Na akkor, szia! Majd még beszélünk.

     - Rendben. Szia!

Na hát este nem kellett ringatni. Úgy aludtam, mint a tej. És másnap ismét délben keltem, szokásomhoz híven.

Minél jobban közeledett az a bizonyos csütörtök, az indulásunké, annál jobban várta. Nem telte el úgy nap, hogy ne hoztam volna szóba. Anyáék talán már unták is, így már kicsit várták, hogy lelépjek otthonról, mondván addig se ez a téma. Lizzel minden nap beszéltem, találgattuk milyen lesz, és hogy F1-en kívül esetleg más programot is beiktatunk, de majd meglátjuk. Apránként bevásároltunk. Megvettünk mindent az útra és persze McLarenes cuccokat is vettünk, mint például ruhák, zászlók, sapka, stb. Ahogy azt egy fanatikusnak illik. J

Szerencsére hamar eltelt ez az idő és elérkezett az indulásunk előtti nap. Éppen pakoltam, már majdnem végeztem, mikor anya nyitott be a szobámba.

     - Szia! Látom már majdnem végeztél – mondta

     - Igen, azonnal kész vagyok – válaszoltam vidám ábrázattal

     - Mikor indultok holnap?

     - A lehető leghamarabb. – mondtam mosolyogva – a szoba holnapra már le van foglalva, szóval mehetünk.

     - Értem. Jó látni, hogy ilyen jó a kedved ettől az egésztől – mondta anya mosolyogva

Erre én csak vigyorogni tudtam.

     - Megérdemled, hogy jól érezd magad. Szóval csak annyit akarok mondani, hogy vigyázzatok magatokra.

     - Megígérem.

     - Rendben – azzal elindult kifelé, de az ajtónál megállt és visszafordult

     - Kész a vacsora. Ugye eszel? – kérdezte, és szúrós, mégis komolytalan szemmel nézett rám

     - Persze! – válaszoltam nevetve

Este alig tudtam elaludni. Csak a következő napok jártak a fejemben…