Végre megláttam a mi házunkat. Benyitottam. Sehol senki.

     - Hahó! Van itthon valaki? – kérdeztem

     - Jól hallok? – száguldott ki anya a konyhából – Mira! – kiáltotta el magát – erre apa is előkerült.

     - De jó újra látni. – örvendezett apa is – De estére vártunk. Hogyhogy már itthon vagy?

     - Így jött ki – nyögtem ki nagy nehezen, mert anya nem akarta abbahagyni az ölelgetést. Esküszöm olyan, mintha 3 éve nem látott volna.

     - Engedd már el szegény gyereket. – szólt apa anyára

     - Jól van, na. De úgy örülök neki. – mosolygott, majd apa is megölelt

     - De hogy érted azt, hogy „így jött ki” – kérdezte apa meglepetten, miután elengedett

     - Úgy ahogy mondom. Szakítottunk.

     - Mi? – csodálkozott anya – Szakítottatok?

     - Azt hiszem… - mondtam lehajtott fejjel

     - Így már értem. Na gyere, meséld el mi történt – invitáltak be a konyhába. Én apával leültem, anya pedig folytatta a főzést, miközben hallgatta, amit mondok. Az egészet elmeséltem, de most valahogy nem tudtam sírni. Pedig attól féltem megint elbőgöm magam, de nem. Üveges tekintettel, rezzenés nélkül bámultam a padlót a sapkám alól, miközben meséltem.

     - Ó kicsim. Úgy sajnálom. – mondta anya, majd kis csend következett

     - Mikor lesz kész a kaja? Éhes vagyok. – tereltem a témát

     - Már kész is van. Moss kezet, és jöhetsz is enni. Vagy felvigyem a szobádba?

     - Nem kell, nem vagyok beteg. Itt eszek a konyhában veletek.

     - Biztos? – kérdezte apa

     - Apa, ne kezdd te is! El akartok zavarni a szobámba? Mit kell így istápolni? Nincs semmi bajom. Hagyjatok már békén! Itt eszek és kész! – jelentettem ki, de már kiabáltam.

     - Jó, jó! Nyugi. – nyugtatgatott apa

     - Bocsánat. Nem akartam kiabálni. Ne haragudjatok, csak… – sütöttem le a szemem

     - Rendben, megértjük. Nyugodj meg és együnk. – válaszolt anya. Megkajáltunk, közben pedig csak ilyen semmit mondó témákról beszéltünk…

     - Köszi anya, finom volt. Most bemennék a szobámba, ha nem baj – mondtam

     - Persze, menj csak. Csak szólj, ha kell valami. – válaszolt anya megértően. Én bevonultam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Leültem az ágyamra és körülnéztem. Minden úgy várt ismét, ahogy hagytam. Percekig csak bambulok, majd előveszem a laptopot. Meglátom a hátteret. Kimi és én. Ismét könnyezni kezdek, a laptopot gyorsan lecsapom, és ledobom magam mellé az ágyra. Hasra fordulok, és sírni  kezdek a párnák között. Eltelik negyed óra, fél óra, már 2 óra hossza is. Délután 5 óra van, mikor észbe kapok. „Mi a fenét csinálok? Ez nem én vagyok. Túl érzékeny lettem mostanában. Nem lesz ez így jó. Nem. Meg kell nyugodnom, és tovább kell lépnem. Akkor is, ha szörnyen hiányzik Kimi. Nem játszhatom a depressziós libát. Én nem vagyok ilyen!” – parancsoltam magamra. Felálltam, megtöröltem a szemem, és rendbe hoztam magam. Legalábbis kívülről…

Kimentem a nappaliba apához. Tv-t nézett. Valami foci meccs volt. Leültem mellé, és nézni kezdtem, de hamar meguntam. A foci nem az én világom. Mentem anyához a konyhába.

     - Segíthetek valamit? Mondjuk mosogatni, vagy valami? – kérdzetem

     - Már elmosogattam. Végeztem mindennel. De mi ütött beléd? Utálsz mosogatni. – nézett rám anya felhúzott szemöldökkel.

     - Tudom, de hasznossá akarom tenni magam.

     - Akkor mondjuk, menj, látogasd meg Tamást. – mondta anya

     - Tomit? Hogy jön ő most ide?

     - Keresett még nem voltál itthon. Azt üzeni, ha hazajössz, menj el hozzá. – Tomi egy régi jó barátom. Mellesleg osztálytársam. Ő azon kevesek közé tartozik, akik mellettem álltak a suliban mikor az az eset történt Barbival. De nem csak akkor. Ő mindig mellettem van. Lizzel már elég régen ismerjük őt, és nagyon jó barátok vagyunk így 3-an. És! Teljesen odáig van a technikai sportokért. Vele lehet ilyesmiről beszélni. Szabadidejében pedig motorokat és autókat szerel, és alakít át. Az F1-et is mindig kidumáljuk, de az utóbbi időben erre nem nagyon került sor. Rég nem beszéltünk már. Tényleg itt az ideje, hogy meglátogassam.