Reggel felébredtünk, összekaptuk magunkat, reggeli, és indulásra készen. Búcsúzkodtam anyáéktól. Legalább százszor elmondták, hogy vigyázzak magamra, meg Kimi is, meg egymásra is, meg minden. A sok felesleges beszédnek Liz csengetése vetett véget.

     - Megyünk! – szóltam ki, majd még egyszer anyáékhoz fordultam. – Nagyon szeretlek benneteket. – öleltem meg őket utoljára – Majd jelentkezem. Sziasztok. – köszöntünk el. Anya szinte a könnyeivel küszködött. Mintha nem is tudom valami, nem is tudom… kivégzésre mennék. De hát ilyenek az anyák… J

Végre elindultunk. Természetesen Kimi vezetett, én mellette, Liz pedig hátul. :P Én felajánlottam, hogy én is hátra ülök mellé, de ragaszkodott hozzá, hogy ne.

Már jó ideje autókázunk, lassan az osztrák-svájci határnál járunk. Túlestünk a szükséges ellenőrzésen, és menünk tovább. Jót beszélgettünk az úton, eltelt az idő.  Svájc pedig… Eszméletlenül szép volt. Már egyre közelebb jártunk a cél felé, de azért volt még híja. Haladtunk az úton, sehol egy lélek. Közeledtünk a kevésbé lakott részhez. Az út egyik oldalán fák, a másikon egy rét, vagy legelő, azon túl pedig már egy kis hegyoldal. Csodaszép.

Jól elvagyunk, kocsikázunk a nyitott tetejű Mercedesben lassan fel egy kis hegyi úton. Egyszer csak csattanást hallunk, a kocsi azonnal keresztbe az úton, már lehetetlen megállítani. A következő kép, hogy közeledik egy fa, aztán bumm és sötétség.

Kimi a kormányra borulva, felrepedt szemöldökkel és kissé vérző szájjal. Mellette én, előre bukva a kesztyűtartóra, sebes, kicsit vérző fejjel. Liz hátul elnyúlva, a keze kilóg a kocsiból. Ő csak a kezét ütötte meg. Ő kezd először ébredezni.

     - Mira! Kimi! – lökdös mindkettőnket. – Jól vagytok? Keljetek már fel!

     - Szzz – szisszen fel Kimi és a szájához kap, majd ijedten körülnéz.

     - Mira. Ébredj! Jól vagy? – ráz meg kicsit , majd aggódva Lizre néz – Mira! – szól hangosabban, és erősebben megráz.

     - Auuu – nyitom ki a szemem – Úr isten! Jól vagytok? – kérdezem rögtön, mikor észbe kapok, hogy mi történt. Mindketten bólintanak, én pedig kissé megnyugszom.

     - De te jól vagy? – kérdezik szinte egyszerre

     - Igen, csak kicsit fáj a fejem. De semmi komoly. – mondom és a fejemhez kapok. Érzem, hogy kicsit vérzik, de nem törődöm vele. Végülis szerencsésen megúsztuk mindhárman. Lassan kikászálódunk a kocsiból. Liz leül az útszélére, én megállok a fatövében, Kimi pedig körüljárja az autót. Ennek annyi. Csúnya véget ért szegény Merci.

     - Perkele! – kezd káromkodni Kimi finnül. Ennyit persze még mi is értettünk.

     - Mi az? – kérdeztem

     - Ez. – majd megjelenik valami hegyes vasdarabbal.

     - Csodás. – húzom a szám – Telefonáljon valaki valahova. Kimi azonnal nyúl is a zsebébe a telefonjáért.

     - Hát az enyémről nem telefonálunk az tuti – sóhajtott és legalább 5 darabban vette elő a telefont. Akkor én következem.

     - Ez nem igaz. Ez megadta magát. Vagy lemerült, vagy végleg meghalt. – mérgelődtem.

     - Majd én. – mondta Liz és elővette a telefonját. Egy darabban! – Pff…. – szólal meg

     - Mi van? – kérdezem

     - Nincs térerő. – vágja rá Kimi – Ezen a részen sosincs térerő. Ez az út pedig… A kutya se jár erre. Csak néha kirándulók.

     - Akkor most mi lesz? – nézek Kimire, értelmes megoldást váró képpel

     - Mi ketten elmegyünk a legközelebbi településig, és keresünk valakit aki tovább visz, vagy ilyesmi. Jobbat nem tudok.

     - És én? – kérdezi Liz

     - Maradj itt, és ha valaki erre jönne, állítsd meg és mondd el neki mi történt. Kérd meg segítsen, de el nem menj innen, még vissza nem jövünk!

     - Oké… - mondta kedvetlenül. Nem volt értelme ellenkezni. Nincs jobb megoldás.

Én útnak indultam, Liz pedig lekuporodott az összetört kocsi mellé az út szélére. Lassan elbóbiskolt.

Később…