- Jó reggelt. – jelent meg előttem és köszönt Kimi. – Mit olvasol? – kérdezte kicsit félve.

     - Jó reggelt. Csak… a mai újságot. – válaszoltam

     - És mit ír? Megint kitaláltak valamit? – húzta el a száját, mire én bólogattam.

     - Tessék itt van. Olvasd el. – mondtam és elétoltam az újságot. Néztem az arcát, ahogy olvassa azt a sok valótlan hülyeséget, de ismét semmi reakció, csak felhúzza a szemöldökét. Végére ér. Rám néz.

     - Megértem, ha eleged van, és esetleg… - kezdte szomorúan, de nem engedtem, hogy befejezze. Felálltam, oda mentem hozzá és az ölébe ültem.

     - Még csak meg se forduljon a fejedben, hogy elhagylak. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. – mosolyogtam rá.

     - Ennek örülök. – válaszolta. – De már nagyon unom ezt az egészet. Mindig kitalálnak valamit.

     - Igen tudom. Megértelek. De próbáljunk nem foglakozni vele, oké?

     - Oké. – válaszolta és megcsókolt.

     - Mi ez? – nézett fel Kimi kis idő múlva.

     - Mi? – kérdeztem vissza

     - Ez a zaj. Te nem hallod? – kérdezte.

     - De. – válaszoltam rövid hallgatózás után. Kimi felállt és az ablakhoz ment. Óvatosan félre húzta a függönyt és kinézett.

     - Ezt nem hiszem el… - hajtotta le szomorúan a fejét.

     - Mi az? Mi a baj? – mentem oda én is, de miután kinéztem az ablakon, már kellett válaszolni. Ismét egy halom újságíró sorakozott a ház előtt. Ajax rendületlenül ugatta őket a helyéről, de nem ért semmit. Visszaengedtem a függönyt és megöleltem Kimit.

     - Ezt nem bírom. Bele fogok bolondulni. Még hogy szezon alatt zaklatnak, oké… De hogy még ilyenkor is… Elegem van. - mondta.

     - Nyugodj meg. Valamit kitalálunk. – néztem rá, halvány mosoly kíséretében.

     - Nem akarlak elveszíteni. – szorított ismét magához

     - Nem fogsz! Nem fogsz… – mondtam halkabban, mire ő az arcára erőltetett egy gyenge, kissé erőtlen mosolyt.

Na akkor gondolkozzunk. Mit kellene tenni? Hogy lehetne lerázni őket? Egyelőre ki se mehetünk, mert rögtön „letámadnak”. Eszméletlen… Hogy lehetnek az emberek ennyire kíváncsiak, önzőek, és hát… bunkók? Nem sokáig jutottam a gondolkodással, megcsörrent a telefonom. Hirtelen megijedtem. Mi van, ha már a számom is tudják? Vagy ha, ne adj isten, Fernando az? Ijedten néztem előbb Kimire, majd a kijelzőre. Nagy kő esett le a szívemről, mikor Liz nevét olvastam rajta.

     - Jaj, de jó, hogy te vagy. – sóhajtottam nagyot a telefonba

     - Ahogy elnézem, mi van előttetek, nem csodálom. Hogy vagytok? – kérdezte

     - Még egyben. – válaszoltam unottan. – Nem tudom, mit kellene tennünk. – mondtam szomorúan.

     - Hát… Az az igazság, hogy Nicknek lenne egy ötlete, de nem tudom mennyire, vagy meddig oldja meg a dolgot.

     - Nem baj. Mondd. Bármi is az, jobb, mint a semmi.

     - Cuccoljatok át ide. – mondta Liz.

     - Nem is olyan rossz ötlet. – mondtam, mire Kimi felkapta a fejét. Gyorsan elhadartam neki Nick ötletét. Ő meg bólogatott.

     - De… mi lesz Ramival? – kérdeztem Liztől és Kimitől egyszerre.

     - Miattam ne aggódjatok, már úgy is haza akartam menni. – jelent meg Rami mellettem.

     - Biztos nem gond? – kérdeztem tőle

     - Persze, hogy nem. – mosolygott.

     - Oké Liz. Akkor megyünk. De mikor? És hogy jutunk ki innen? – mondtam ismét a telefonba.

     - Hát… Odaállunk kocsival a hátsó ajtóhoz. Gyorsan bepattantok, és úgy eljövünk, hogy észre se veszik. Remélhetőleg…

     - Oké. Mikor? 2 óra múlva? Addig összepakoljuk a fontosabbakat.

     - Oké. Akkor 2 óra múlva. Ha megérkeztünk megcsörgetlek.

     - Oké. Szia. – azzal leraktam.

Tudattam Kimivel az „akció” menetét, majd pakolni kezdtünk. Rami már kész volt. El is indult haza. Ahogy kilépett az ajtón, és átvergődött a kisebb tömegen, ismét kulcsra zártuk az ajtót. Összepakoltunk, majd megcsörrent a telefonom. Liz és Nick itt van. Na akkor go! Mint valami betörő úgy mentünk el. Sunyiba, nehogy valaki észre vegyen.