Bementünk a szinte hófehér kórházba. Kiminek minden orvos, nővér, dolgozó úgy köszönt, mintha rég ismernék egymást.

     - Gyakran jársz be ide? – kérdeztem.

     - Igen, amikor az időm engedi, mindig. - válaszolta

     - Még mindig vannak tartalékaid?

     - Ezt hogy érted?

     - Még mindig van olyan oldalad, amelyiket még nem láttam. Még mindig meg tudsz lepni.

     - És ez baj? – kérdezte sejtelmes mosollyal

     - Azt egy szóval sem mondtam. – vigyorogtam rá én is. Bár mikor a beteg lurkókra pillantottam a betegágyakon, lefagyott a vigyor a képemről.

Amint sétáltunk a folyosón, elértünk egy tágas kórterem elé. Az ágyakon kívül egy adag játék, gyerekek rajzai, és különböző képek díszítették az előbb említett kórtermet. Már-már gyerekszobához hasonlított.

     - Apaaaaa! – szaladt teljes lelkesedéssel és kitörő örömmel Kimi elé egy pici 4-5 év körüli, látszólag makk egészséges, tündéri, szőke kislány, és magával vonszolta Kimit a „szobába”, aki cseppet sem ellenkezett. Ez nem is baj, sőt…

De én csak álltam ott megkövülten, és az előző jelenetet játszottam le újra és újra a fejemben, mint valami videót. Nem ment ki a fejemből az az egyetlen szó ami elhagyta a kislány száját. „Apa”. Ezt meg mire véljem? Nem említette, hogy van egy lánya…

Egy nővér észrevette a tanácstalanságomat, és segítségemre sietett.

     - Ő Leea. Azt hiszi, hogy Kimi az apja. Ő pedig belement a „játékba”. Leea abban a hitben él, hogy Kimi az apukája. – mondta a nővér.

     - Oh, értem. És mi baja a kislánynak? Látszólag semmi baja.

     - Látszólag. Sajnos csak látszólag. Szegény kislány súlyos beteg. Nem tudni, mennyi ideje van hátra.

     - Szegénykém… És nem lehet meggyógyítani?

     - Sajnos nem.

Teljesen elszomorodtam az előbbiek hallatán.

     - És az igazi szülei?

     - Nincsenek. Az édesanyja meghalt, mikor Leea született, az édesapja pedig, balesetben halt meg. Számára csak Kimi létezik.

Álltam az ajtóban és néztem őket. Kimi azzal a csöpp kislánnyal, és olyan jól megértették egymást. A sors kegyetlen játéka ez. Szegény kislány itt van 4 vagy 5 évesen és máris mennyit szenvedett. Mit ártott ő bárkinek is, hogy ennek kellett történnie vele? Ez annyira nem igazságos. Ismét könny szökött a szemembe, ahogy néztem őket együtt és a Leea „történetét” próbáltam feldogozni.

Kimi észrevette, hogy az ajtóban állok, és intett, hogy menjek be. Megtöröltem a szemem, és lassan, bemerészkedtem. Leea épp valami mesekönyvet mutatott Kiminek nagy bőszen, aki érdeklődéssel figyelte a kislány minden egyes mozdulatát.

     - Szia Leea. – köszöntem neki. – Milyen szép könyv!

     - Szia. – köszönt ő is. Tündéri volt. – Apa, ő kicsoda? – fordult Kimihez.

     - Ő… Ő a barátnőm. – válaszolta Kimi kis hallgatás és rövid töprengés után. Lehet nem ez a legmegfelelőbb kifejezés egy 5 éves számára, de mindegy. Én se tudtam volna neki mit mondani.

     - Te az apu barátnője vagy? – kérdezte most tőlem

     - Iii… igen – válaszoltam. Mit mondhatnék egy 5 éves kislánynak, hogy meg is értse, meg ne is…

     - Akkor te vagy az anyukám! – csillant fel a szeme, és a átölelte a nyakam. Én zavartan pillantottam Kimire, aki kedves mosollyal az arcán megvonta a vállát.

Lassan megszoktam a helyzetet. És nagyon megszerettem a kislányt. Bűbájos egy teremtés.

Eltelt az idő, elköszöntünk Leea-tól és hazamentünk.

Gondolom, hogy Liz és Nick nem unatkozott egyedül, de azért volt mit mesélnem este Liznek. Miután kifecsegtük magunkat felcaflattam a szobánkba. Kimi már aludt, és amint letettem a fejem, én és elaludtam.