Alig bírtam átfurakodni az embereken, és közben a táskát is a kezemben tartani. A nagy teremben alig voltak már páran, és Kimiéket sem láttam. Épp megfordultam, mikor nekiütköztem valakinek. Az ütközéstől elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem. Akinek neki mentem nem igazán foglalkozott velem, hanem a kijáratot kereste. Miután megtalálta az irányt el is iramodott arrafelé, engem a földön hagyva. Mikor felültem, hallottam, hogy a tűzjelző csengő szirénázik az egész épületben. Ha füst nem volt, akkor csak egy valamit jelezhet: bombát. Azonban volt egy olyan sanda gyanúm, hogy bomba sincs.

Felkecmeregtem a földről, majd besétáltam a színházterembe. Mindent a romok borítottak, mintha valóban bomba robbant volna. Azonban úgy tűnt nem volt rá szükség, az emberek a nagy menekülésben elvégezték a munkát. Nem lepett meg a teremben tartózkodó egyetlen alak, aki az asztalok között ugrált ide-oda. A fején fekete sí maszk, a ruhája pedig passzolt a fejdíszéhez, az is fekete volt. Nem vette észre, hogy ott vagyok.

- Maga nem hallja, hogy tűzriadó van? – kérdeztem.

Ijedten felém fordult, majd a nadrág zsebéből előkapta a pisztolyát.

- Feküdjön a földre! – ordított rám. Mivel fegyverem nem lévén, nem igazán vehettem fel vele a harcot, végig feküdtem a földön, a táskát magam alá rejtve.

- Maradjon ott! – folytatta az ordibálást, miközben elsétált mellettem. – Ha ott marad nem esik baja!

Hallottam, ahogy becsapódik mögötte a terem ajtaja. Felültem és körbenéztem. Senki sem volt már bent rajtam kívül. Kinéztem a folyosóra, hogy a fegyveres úriember távozott-e már, mikor megállapítottam, hogy körülbelül akkor hajthatott el, mikor én felültem, kisétáltam az épületből. Odakint mindenfele tűzoltó, rendőr és mentőautók álltak. Emberek rohangáltak ide-oda, hatalmas volt a káosz.

- Kisasszony jól van? – lépett mellém egy rendőr.

- Igen, köszönöm, semmi bajom. Nem tudja merre vannak a pilóták? – kérdeztem.

- Átvitték őket a szemközti épületben. Menjen végig a parkon ott lesznek. – mutatott a szemközt elfekvő parkra.

- Köszönöm. – azzal sietősen elindultam, nehogy valakinek még eszébe jusson megállítania. Úgy 10 perc gyaloglás után pillantottam meg az épületet, amiről a rendőr beszélt. A bejárat előtt felfegyverezett rendőrök álltak.

- Álljon meg! – kiáltott rám az egyik, mikor közelebb értem. Egy másik odajött hozzám, de mikor meglátta az estélyi ruhám, letett a motozástól.

- A földszinten vannak. – nyitotta ki nekem a kaput.

Mikor beléptem minden szempár rámszegeződött.

- Hol a fenében voltál? – hallottam valahonnan oldalról Kimi és James hangját. Gyorsan odamentem hozzájuk. Egy eldugott sarokban ültek Juannal.

- Jól vagytok, minden rendben? – kérdeztem gyorsan.

- Válaszolnál arra, amit kérdeztünk? –támadt nekem James.

- Merre jártál? Azt hittük már elkapott a merénylő! – csatlakozott Kimi is.

- Jól vagyunk, kutya bajunk, egy kis ijedtséget leszámítva, az is nagyobb részt neked szólt. – mosolygott rám Juan.

- Hahó, figyelnél ránk!?- kapta el a karom Kimi.

- Figyelek. – ültem le. – Ellenőriztettem az ajándékodat. – dobtam az ölébe.

- Ellenőriztetted? Hol? – meredt rám.

James bölcsen hallgatott.

- Tudod, hogy jó kapcsolatot ápolunk a helyi rendőrségekkel. – feleltem.

- És ilyen gyorsak?

- Nem tart az ilyesmi semeddig sem. – rántottam meg a vállam. – De azt hittem fontosabb az mi derült ki róla, mint az, hogy milyen gyorsan sikerült kiderítenem.

- Ja, persze. Szóval?

- Semmi sincs benne azon kívül, amit az álajándékozód mondott.

- Tessék? Akkor tehát ez nem az a táska? – meredt az ölében fekvő táskára Kimi.

- Nem tudom. – válaszoltam őszintén. – Úgy tűnik, nem az.

- A fenébe! – dobta el Kimi. A táska nagyot csattanva landolt a csempén, majd pár métert még csúszott. James felállt és visszahozta. 

- Nyugodj meg. – tettem a kezem Kimi karjára. – Ez nem old meg semmit.

- Tudom. – sóhajtott. – Csak azt hittem, hogy lassan végére ér ez a dolog.

Nem tudtam mit válaszolni. Előbb vagy utóbb a végére fog, dehogy mikor és hogyan az még kérdéses.