-Kérlek, csak most ne! – Rami nem tudta megállítani fékezhetetlen öccsét. Igen, Kimi rontott rájuk hirtelen. Nem szólt semmit a szőke srác, csak állt, és nézett. Lucy is ugyanezt tette. Az idősebbik fivér egy percre reménykedett abban, hogy nem rendez most jelenetet.

-Mennem kell! – szólalt meg Lucy. Kimi szó nélkül állt kint az előtérben. Mintha megakadt volna a hang a torkán. Ilyen sem volt még. Főleg Lucyval szemben.

-Nem, nem mész te innen sehova! – állta el az útját a finn titán. A lány érezte a testén Kimi mérgét. A szeme nem csak szórta, de dobálta a villámokat. Nem azért nem szólalt meg, mert végre megbékélnak egymással, hanem mert hihetetlen haragot táplál a lány iránt, és csak gyűjtötte az erőt, hogy kiadja mindezt.

-Másodállásként még fekvő rendőrt is játszol? Ez igazán remek. De nem jött be! – lökött egy nagyot a férfin, és megpróbált elmenekülni. Kimi a kezével az ajtót tartotta, nem engedte el a lányt. Úgy érezte, itt az ideje tisztázni a megfelelő erőviszonyokat.

-Nem tudsz elbújni előlem. A stadionban történtekért még nagyon megfizetsz! Bárhol megtalállak, érted? Bárhol! – és a kezét most már elemelte az ajtóról, hogy szabadon távozhasson Lucy. A lány nem igazán értette Kimi viselkedését. Semmi oka nem volt arra, hogy ennyire goromba legyen vele. A rúgás miatt lehetséges, de ő kezdte el túlreagálni.

-Ha nincs jobb dolgod! – egymást nézték, de a lány egyre kellemetlenebbül érezte magát. Elege volt. Milyen alapon alázza őt meg egy ilyen senkiházi mindenki előtt? De sajnos most ő húzta a rövidebbet. Kimi ki fogja készíteni. Üldözni fogja, amíg csak él! – Sajnálom! – Ramiék felé tekintett, és kirohant a házból. Ez már sok volt. Tényleg megérdemelte. Túlságosan elhamarkodottan cselekedett. És tessék. Íme! Mire ment vele? Hogy ez az elvakult, vérig sértett srác köröztetni fogja. Megkeseríti az életét.

-Lucy! Kérlek, várj! – hátranézett, és Helent pillantotta meg maga előtt. Nem jutott sokáig. Alig hogy elhagyta a ház területét, máris utána kiáltott a nő. – Engedd meg, hogy legalább hazavigyelek! Nem jó egy nőnek egyedül ilyen későn kószálnia. – a szőke ciklon biztos nem vette észre a kétségbeesett lány szemén a könnycseppek csillogását a holdfényben. Lucy nem bírta ki. Kimi túl sokszor bántotta ok nélkül. De most betelt a pohár. Nem bírt elviselni többet.

-Nem, Helen! Nem lehet! – szinte már szipogott. Nagyon kiborította a mai nap. Mintha a világ ellene fordult volna, a sötét erők legyőzték a jókat, és lesújtanak azokra, akik ezen az oldalon állnak.

-Miért nem? Megmondod a címet, és 10 perc alatt ott vagyunk! Nem olyan nagy ügy. – erőszakoskodott Helen. Neki valami nem stimmelt itt. A lány viselkedése, Kimié meg főleg. Jó orra van az ilyesmihez, mindig kiszagolja, ha valahol elhallgatnak valamit.

-Nem érted? Csak annyit szeretnék, hogy hadd mehessek végre el innen! És soha többé nem láttok! Olyan nagy kérés ez? – Lucy már toporzékolt, ugrándozott dühében. Egyszerűen csak menni akar, semmi mást. Ha neki a kocsikázás nem nagy ügy, akkor miért erőszakoskodik vele? Ha nagy ügy lenne, még megértené. De így már nem.

-Én meg annyit, hogy légy végre őszinte! – talán ez segít.

-Tessék? – értetlenkedett Lucy. Mire céloz ezzel a nő? Miben hazudott már megint? Sosem hazudik, főleg nem olyanoknak, akik minden áron segíteni akarnak neki.

-Túl jó emberismerő vagyok. Remegtél, mikor megkérdeztem a címedet, hogy hazavigyelek. Itt fogtam gyanút. – átkarolta a lány vállát, és megtartotta szemével a kontaktust, hogy érezze Lucy, hogy bízhat benne. Ez amolyan ügyes pszichológiai trükk. Gyakran alkalmazzák rendőrök és nyomozók is, hogy kiszedjék a vádlottból az igazságot. Bevett szokás ám. – Sétáljunk! – kerestek egy csendes helyet, ahol semmi és senki nem zavarhatja meg őket.

***

Kimi és Rami kettesben maradtak a nagy házban. A nagyobbik srác mélyen elítélte azokért a mondatokért a kisebbiket, amiket Lucy fejéhez vágott. De ami a legdurvább volt az egészben, hogy megfenyegette. Nem is fenyegette, hanem csak kijelentette. Megtalálja bárhol. Nem menekülhet előle. Mintha valami halálos bűnt követett volna el ellene. Ez már enyhén szólva túlzás, sőt, szánalmas.

-Kimi! Mi van veled? Soha nem viselkedtél így. Fenyegetőzöl, akár a filmekben a gyilkosok. Mi ütött beléd? – a kisebbik alig hitt a fülének. A saját bátyja totál idiótának tartja. Úgy beszél, mintha egy elmebajossal állna szemben, akinek a modorára és viselkedésére nincsen kézzel fogható magyarázat.

-Mi? – Rami alig ismert a saját öccsére.

-Történt valami, amiről én nem tudok? Miért nem hagyod, hogy segítsek? – leültette Kimit a kanapéra.

-Kezdek rájönni, milyen rosszul döntöttem. Hogy az egész egy nagy baromság volt! Nézz rám! Egy csődtömeg vagyok! – Kimi idegileg kikészült. Szinte sírás határán táncolt. Minden bántotta, ami és aki csak létezett.

-De hát miről beszélsz? – a báty nagyon nem vágta, ezzel most öcsikéje mire céloz. De szeretett volna neki segíteni, hogy ne másokban tegyen kárt, de ne is saját magában. – Jenny miatt borultál ki?

-Talált, süllyedt. – Kimi nem volt teljesen őszinte a testvéréhez. Persze, hogy a neje is közrejátszik lelki összeomlásában, de nem csak ez van a háttérben. De erről jobb, ha Rami nem tud.

-Most mondjam azt, hogy nem lep meg? – Rami valahogy örült, hogy öccse végre belátja, amire ő már rég figyelmeztette. Jenny nem volt jó választás, de olyan elvakultan kitartott mellette, és nem látott a rózsaszín felhőktől, hogy inkább hagyta, hadd jöjjön rá erre saját maga.

-Mostanában szinte csak veszekszünk. Minden kis apróságon. És vagy én csapom be magam mögött az ajtót, vagy ő.

-Mi tagadás, sejtettem, hogy van valami problémád. Ugyanis felhívott a főnököd, hogy a múlt heti tesztelésen elszúrtál egy olyan pofon egyszerű kis kanyart, amit még Speed sem hibázik el. Ja, és tönkre vágtad a kocsit is. Aggódik érted ő is, ahogy én is. – Ron megkérte Ramit, hogy ne említse, hogy beszéltek, mert az nem tenne jót Kiminek. De testvérek közt nincsenek titkok. Mindig szóltak egymásnak mindenről, csak most Rami kicsit későn. Gondolta, e nélkül is ki tudja szedni belőle a dolog okát, és találnak rá megoldást hamar. Persze, csak ha Kimi hagyja magát.

-Sejtettem. Igen, tényleg elszúrtam a kanyart, de mindenki hibázhat. Jenny perpillanat sokkal jobban aggaszt, mint az autóverseny. Fogalmam sincs, mit tegyek. Szeretem Jennyt, de néha már-már fojtogat. – hát igen, joggal mondhatja minden férfi, hogy a nők elméje örök rejtély marad számukra. Szerintem jobb is így, ha nem akarnak úgy járni, mint Mel Gibson a Mi kell a nőnek? című fantasztikus vígjátékban. De Kimi esetében lehet, hogy jól jönne egy ilyen különleges képesség.

-Most nem fogom azt mondani, hogy „de én megmondtam”. Ha tényleg szereted, próbáld meg megbeszélni vele a gondjaidat. 3 éve vagytok házasok lassan. Nem szabad elhamarkodott döntéseket hozni itt már. Nem a szívem csücske, te is tudod, de ha szereted, akkor hozd helyre, míg nem késő! – egymásra néztek, Kimi nagyon elmerengett bölcs bátyja szavain. Jól tudta, hogy Rami ki nem állhatja a feleségét, sosem volt neki szimpatikus, de Jenny sem kedvelte őt. Szóval kölcsönös az egymás iránti ellentétes érzelmek.

-Kösz. – szünetet tartottak, míg végül a kisebbik emberpalánta megtörte eme kínos csendet. – Helen hova tűnt? – néztek széjjel, de nem találták.

***

A két lány pár percig csendben ült egymás mellett. Helen arra várt, hogy Lucy magától kezdjen bele, de a lány pedig, hogy kérdezzen tőle. Hát egyik se jött be.

-Szóval? – Helen nem tétovázott. Látszott Lucyn, hogy zavarban volt. Nagyon nem akarta elmondani, miért nem engedte meg a nőnek, hogy hazavigye. De nem volt más választása.

-Jó, te nyertél, de ha elmondom, ígérd meg, hogy se Raminak, se Kiminek, se senkinek nem mondod el! – hát itt volt az idő. Meg kellett tennie. Sokáig nem titkolhatta, egyszer úgyis rájött volna. Hiszen ő is nőből van.

-Rendben, megígérem, de nem lesz könnyű! Rami előtt még sosem titkoltam el semmit. – tette le a szent esküt Helen, hogy megnyugodjon végre a lány, és beszéljen.

-Nem engedtem, hogy elvigyél, mert… - nem tudta, hogy most helyesen teszi-e, hogy elmondja egy olyan embernek a titkát, akit csak pár órája ismert mindössze. De mit veszíthet? Úgysem találkoznak többet.

-Mert? – Helen már türelmetlenül várta, mi az, amiért ennyit szenvednek egymással.

-Hajléktalan vagyok. – tömören, és lényegre törően fogalmazott. Ezen nincs is mit túlragozni. Nem fog belekezdeni az élettörténetébe, mert Helen nem hinné el. Azt gondolná, biztos csak sajnáltatni akarja magát, hogy befogadják. De nem. Neki is van önérzete és büszkesége.

-Mindent gondoltam, csak ezt nem. Nem vagy koszos, nem vagy ápolatlan, meg… - a szőke nő elképzelni sem tudta, hogy Lucy hogy lehet utcán élő, egyáltalán nem olyan. Tisztának tűnik, és ápolt, meg minden. Akkor hogy csinálja?

-Jaj, ne csináld már! Sosem hallottál még a hajléktalan szállókról? Több tucat van itt Svájcban. Járok egyik helyről a másikra, és ott meglepő módon lehet mosakodni. – Lucyt eléggé meglepte, hogy egy olyan lány, mint Helen, nem hallott még erről. Azért rossz ez a kifejezés, mert ha meghallod azt a szót, hogy hajléktalan, akkor az utcán alvó, koszos, büdös, ápolatlan, munkanélküli emberek jutnak az eszedbe. És nem is sejted, hogy ha kimész az utcára, mennyi lakóhely nélkül élő ember megy el melletted, pedig nem is hitted volna róla. Ebből is látszik, hogy elég begyöpösödötten asszociálunk olykor a szavakra, és hogy nem számít az első benyomás.

-Dehogynem, hallottam. Csak nem sokan veszik igénybe, fogalmam sincsen, miért. – még mindig meg volt lepődve Helen. Látszott is rajta. És nem is értette, Lucy miért használja ezeket a helyeket, ha egyszer olyan kevesen használják.

-Mert sérti az önérzetüket és a büszkeségüket. Nem vállalják fel, hogy meddig süllyedtek, vagy hogy milyen mélyre taszította őket a világ. De ha valakibe egy cseppnyi önbizalom szorult, az fogja magát, és kihasználja, mert ez segít, hogy még embernek nézzék őket, és hogy talpra álljanak. Sokszor meg is lepődök, hogy télen hány hajléktalan ember fagy meg az utcákon! Ennek a száma csökkenne, ha szorulna beléjük egy kis élni akarás. De sajnos többjükből ez már rég kihalt. – állt fel Helen mellől Lucy, és sétálni kezdett. Azon törte a fejét, hogy vethetne ennek véget. De nem talált semmi értékelhető választ a kérdésre. Véget biztos nem vethet majd, de a számot csökkentheti. Ő is hajléktalanná vált. De valahogy több életerőt érzett ebben a pillanatban magában, mint valaha bármikor. Kész volt emberekkel kommunikálni, küzdeni, talpra állni. És ez az, amit senki nem vehet el tőle. Még egy ilyen jött-ment Kimi sem.

-Tudod, csodállak téged! Nem is tudom, mihez kezdenék, ha utcára kerülnék! Biztos, hogy rosszul viselném, és feladnám az egész életet. De te nem ezt teszed, hanem küzdesz. – jött Lucy után a nő. Nem hagyta elmenni csak úgy.

-Tudom, de minek? Nincs családom, az apám kirakott otthonról, anyám lelépett, nincsenek barátaim, az emberek lenéznek, és rúgnak belém egyet. Nincs kiért küzdenem és élnem, Helen! De feladni sem fogom!

-Idefigyelj! Nem vagy egyedül, és Kimivel ne foglalkozz, ő egy beképzelt kis Songoku, aki azt hiszi magáról, hogy övé az univerzum. – Helen nem akarta feladni. Szeretne segíteni ezen a lányon. Túlságosan jószívű, és tele van élettel. Nem hagyhatja, hogy elkallódjon.

-Nem. Nem akarom, hogy Rami vagy bárki megtudja, milyen sors jutott nekem! Érted? SOHA nem tudhatja meg! – és magára hagyta a szőke lányt Lucy, és a maga útjára indult, immáron sétálva. Nem akart kötődni senkihez. Főleg hogy lássa a szánakozó tekinteteket, hogy jaj szegény lány, milyen életet kapott. Azt már nem! Holnap bemegy egy újságoshoz, és az összes álláshirdetést elolvassa, amennyit csak talál.